SZÁZ BÉLA TISZTELETES
1930-2005
írta:
John William Shirley

Stonington, Connecticut (USA), 2005. március 6: Nagy szomorúsággal töltött el mindannyiunkat, számos barátot, osztálytársat, és több száz korábbi és jelenlegi I/A ösztöndíjas pataki diákot a hír, hogy Száz Béla tiszteletes 2005. február 4-én a németországi Wiesbaden-ben meghalt. Száz tiszteletes, aki wiesbaden-i és sárospataki otthonai között osztotta meg napjait, hónapok óta gyengélkedett, és egy műtét közben halt meg, amelyet legyengült szervezete már nem tudott elviselni.

Száz Béla Tornalján született 1930. október 13-án, ahol édesapja a helyi bank igazgatója volt. Az általános iskola elvégzése után 1941. szeptemberében kezdte meg tanulmányait elsőéves diákként a Sárospataki Református Gimnáziumban. Miután 1944 március 19-én Magyarországot megszállták a német csapatok és az iskola bezárt, visszatért Tornaljára, ahol tanúja volt a városban élő 87 zsidó család deportálásának. Ez az élmény mély hatással volt későbbi intellektuális és erkölcsi fejlődésére. Egész további élete folyamán példaként állt előtte a bátorság, amellyel édesapja, és közeli barátjának és osztálytársának, Tornallyay Mártonnak később mártírhalált halt édesapja, számos zsidó szomszédjuk életét mentette meg.

A háború vége és a Gimnázium 1947-ben való megnyitása közötti időszakban ő is azokon a nehézségeken ment keresztül amin a legtöbb magyar fiatal, különösen azok, akiknek otthona a Felvidéken vagy más korábban Magyarországhoz tartozó területen volt, de az anyaországban jártak iskolába. Száz Béla magántanárok segítségével folytatta tanulmányait, és többszöri tiltott és veszélyes határátlépés segítségével Sárospatakon különvizsgákat tett, aminek köszönhetően biztosította a negyed- és ötödévbe való továbblépését, dacára a szűnni nem akaró személyes nélkülözésnek, ami általános volt akkoriban. Középiskolai évei alatt kitűnő diák volt, és 1949-ben azzal az elhatározással ballagott el a gimnáziumból, hogy tanulmányiat a Sárospataki Református Kollégium Teológiai Akadémiáján folytatja. De a történelem ismét közbeszólt, ezúttal a kommunista hatalomátvétel formájában: a Református Kollégiumot államosították, a teológiát bezárták, és Száz Bélának más módot kellett keresnie az emberiség szolgálatára, mint a lelkészi hivatás.

Mivel a rendszer által egy „politikailag és társadalmilag megbízhatatlannak” tartott személy volt, számos kemény hónapot töltött el munkaszolgálatosként, majd részt vett egy egészségügyi asszisztens képzésen, ami után több mint egy évtizedig ezen a területen dolgozott; de valóban sosem adta fel elhatározását, hogy lelkészi pályára lépjen. Erre 1965-ben kínálkozott esélye, amikor is vízumot kapott Nyugat-Németországba, és odaérve menekült státuszért folyamodott, amit meg is adtak neki. Ezután több évi kemény munka következett a heidelberg-i kórházban, majd felvétel a Heidelbergi Egyetem Teológiai Karára, és tanulmányainak sikeres elvégzése.

A frissen felavatott Száz tiszteletes rögtön nekifogott a kastel-i parókián, régi álma, egy öreg otthon megvalósitásának: a tervezést ő vezette, a kivitelezést ő felügyelte és végül át is vette az intézmény vezetését. Számos békemozgalom aktív tagja volt, és az ökumenikus kerszténység ügyének lelkes képviselője. 1972-ben egy nagy gyülekezet lelkészévé választották, amelyet 20 éven keresztül vezetett. A sok száz gyülekezeti tag aki a megmlékezési szertartáson jelen volt, és a vezető egyházi és kiváló világi személyek által lerótt kegyelet ékesen szólnak a tiszteletről és szeretetről, amivel körülvették azok, akiknek az életét megérintette.

Ahogy a boldogtalan XX. században oly sokszor megtörtént, a háború, a politika, és az értelmetlen ideológiák formájában megtestesülő emberi gyarlóság nem csak ősi kultúrákat sodort el, és nem csupán szörnyű szenvedéseket rótt ki az emberekre, de családokat és barátokat is elválasztott egymástól, akiknek soha többé nem adatott meg, hogy találkozzanak. Időről időre mégis akadtak kivételek. Így történt ez 1991 egyik hideg és ködös novemberi estéjén a Kossuth szobor lábánál a Sárospataki Kollégium Iskolakertjében, amikor nagyjából tíz férfi és nő találkozott, aki a távoli 1941-es évben együtt lettek a gimnázium I/A osztályos tanulói. Erre az osztálytalálkozóra hárman a távoli Egyesült Államokból érkeztünk. Egyvalaki Ausztráliából. Egy Németországból. Egy másikunk Szlovákiából. Legtöbben persze a környező vidék fiai és leányai voltak: Patak, Újhely, Miskolc, meg egy páran Magyarország távolabbi vidékeiről. Száz Béla is ott volt.

Ez a kis csoportnyi már-nem-fiatal férfi és nő, akik többnyire nem látták egymást majdnem fél évszázada, úgy döntött, hogy régi és szeretett iskolájukat egyfajta gyakorlati módon szeretnék szolgálni, és hamarosan létrehoztak egy alapítványt azzal a céllal, hogy tehetséges de anyagilag nehéz helyzetben lévő pataki diákokat segítsenek. Így született meg az I/A Ösztöndíj Alapítvány, amely 1991 óta több mint 600 ösztöndíjat folyósított arra érdemesnek ítélt gimnazistáknak. Ennek az intézménynek a létrehozásában Száz Béla a kezdettől vezető szerepet töltött be. Anyagi hozzájárulása mindig nagylelkű volt. Aktívan részt vett az alapítvánnyal kapcsolatos adminisztrációs munkában. Az évek folyamán több száz diákkal beszélgetett el az ösztöndíjasok kiválogatása során. Miközben teljesen kitöltötte az idejét az, hogy fontos teológiai dokumentumokat fordított németből magyarra és német különórákat adott diákoknak, mégis mindig volt a fiatalok számára egy jó tanácsa, egy bíztató szava, vagy egy csésze meleg teája. És a fiúk és lányok viszonozták a szeretetet, amit nekik adott. Szerették az ő Béla bácsijukat.

Száz Béla tiszteletes, akit hű felesége, Csilla gyászol, most lánya mellett nyugszik, aki nem élte túl a csecsemőkort. Olyan ország földjében tért nyugovóra, amely tárt karokkal fogadta és lehetőséget adott neki, hogy úgy szolgálja az őt körülvevő közösség férfi, nő és gyermek tagjait, ahogy mindig is szerette volna: mint mély-hitű lelkész, egy szeretetetteljes és állhatatos gyülekezet pásztora. Mélységesen szerette magyar hazáját, anyanyelvét, a pataki iskolát és a pataki fákat, amik között olyannyira otthon volt.

Nem gyakran esik meg, hogy olyan szelíd és jószívű ember járjon közöttünk, mint Száz Béla, és szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amikor ez mégis megtörténik. De kivételes a szomorúság is, amikor egy ilyen ember hagy el minket, hiszen annyival szegényebbek leszünk a távozásával.

(Az író az Egyesült Államok nyugalmazott nagykövete, aki a történelem szeszélyének köszönhetően a második világháború éveit Magyarországon töltötte. A háborús évek alatt a Sárospataki Református Gimnázium diákja volt, és Száz tiszteletes osztálytársa. Shirley nagykövet úr a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének viselője.)